Születésnapi beszélgetés Szabó T. Anna József Attila-díjas költővel.

Kolozsváron született, a gimnáziumot Szombathelyen végezte, a doktoriját az Angol Reneszánsz és Barokk témában védte meg. Az egyetemi évei alatt kezdett publikálni. Jó néhány éve már budaörsi lakos. A szintén író férjével, Dragomán Györggyel, Gábor és Pál fiaikkal élnek egy szép kertes házban, nem messze a Budaörsi Játékszíntől, ahol a következő évadban immáron a harmadik, egyenesen a budaörsi gyerekeknek írt mesejátékát viszik színre, ezúttal Borsószem királykisasszonyról.

Mióta érdekel a színház?

SZABÓ T. ANNA Tizenöt éves koromig éltem Kolozsváron, ahol bérletem volt a városi színházba. Főleg gyerekdarabokat és zenés darabokat láttam. Nagy izgalom volt, amikor az egyik osztálytársam édesanyja alakította a János vitézben a boszorkányt, és világító szemekkel repült át seprűjével a sötét színpadon. Tudtam, hogy valójában kicsoda, mégis jó volt félni tőle – ezt a borzongást, a teremtett valóság katartikus erejét nem felejtettem el, és én is használom: az eddigi darabjaimban mindig volt főgonosz, ezért nem is alkalmasak egészen kicsi gyerekeknek, akik még nem képesek megkülönböztetni a játékot és a valóságot.

Kell a félelem a gyerekeknek?

SZ.T.A. Fiús anya vagyok, és látom, mekkora szükségük van a fiúknak a sárkányok legyőzésére – talán a saját belső sárkányaikat, vad indulataikat is így tanulják rendre megfékezni, ahogy a lányok a belső boszorkányukat szelídítgetik. Az első darabomban, a Fűszermadárban az örök sötétséget hozó világevő szörnyet kell legyőzni, a másodikban, a Mézeskalácsban az önző és zabolátlan ördögfiókákat és persze a főördögöt. Számomra a mesélés rítusához hozzátartozik a kockázat is, de persze mindig fontos ellenpont a vigasztaló és felszabadító nevetés. És persze az, hogy néha a boszorkányok is tudnak kedvesek lenni, az ördögök pedig egész viccesek.

Most is ilyen mesén dolgozol?

SZ.T.A Engem is meglepett, hogy a mostani történetben nem lesz igazi gonosz. Én úgy gondolok erre, mint egy valóság-mesére, ahol a szereplők inkább a maguk problémáival vannak elfoglalva, nincs szükségük még egy külső rosszra is, elég nekik a maguk baja – ahogy a gyerekeknek is van egy nappali, óvodai-iskolai énjük a rosszakat álmodó és árnyékoktól is megriadó, mítoszokat megélő éjszakai énjük mellett.

Talán azért is más ez, mert az eddigi saját történetek után most egy klasszikus meséhez nyúltál.

SZ.T.A. Igen, és ez a Borsószem királykisasszony, amit eredetileg bábdarabnak gondoltam el, és díjat is nyertem vele a győri Vaskakas bábszínház pályázatán. Örülök, hogy végül itt, a Budaörsi Játékszínben kerül színpadra, mert meghatározóan fontos a kapcsolatom a színházzal.

Hogy kezdődött?

SZ.T.A. Egy vicces véletlennel. Néhány évvel ezelőtt felhívott Salamon Suba László (egyik tanáromtól, Ferencz Győzőtől kapta meg az elérhetőségeimet), hogy nem írnék-e darabot a színháznak. Biztosra vettem, hogy azért épp engem keresett meg, mert tudta, hogy épp akkor költöztünk Budaörsre, de kiderült, hogy erről szó sem volt. A Játékszín közelsége nagy szerencse, mert könnyű bejárnom a próbákra és megbeszélésekre, és nagyon kedvesen fogadnak mindig, szinte családias légkört teremtettek számomra, és lehetővé tették, hogy kiéljem a vonzalmamat a zenés gyerekdarabok iránt. Két remek zenész-zeneszerző, Dés András és Csengery Dániel megismerését köszönhetem az eddigi két darabnak. Nagy élmény, hogy egy-egy színésszel, vagy éppen a darabok rendezőjével, Felhőfi-Kiss Lászlóval dolgozhattam később más alkalmakkor is.

Milyen előadásokra emlékszel különösen szívesen?

SZ.T.A. Egyik kedvencem Michael Tremblay Sógornők című darabjának előadása, kilenc bélyegragasztgatónő parádésan vicces és egyben mély reménytelenséget is sugárzó játéka. Az előadás koncentrált és kidolgozott, a szereplők figyelnek egymásra, engedik egymást érvényesülni, mégpedig úgy, hogy minden szerepből főszerep lett. A cseppet sem tolakodó rendezés és a minimalistán lepukkant retrójelmez és -díszlet kiemelte a szöveget és a hangokat, arcokat, jellemeket. Könnyedség még nem volt ilyen katartikus. Az Eper januárban szépen egybetartott, jól megcsinált vígjáték, négy szereplő egy percre sem unalmas jutalomjátéka – úgy váltogatják az arcukat, mint a ruháikat, és a habban is sikerül megmutatniuk a súlyt, és a súlyban a könnyűséget.

A zenés műfajhoz hogy viszonyulsz?

SZ.T.A. Szerettem az Anconai szerelmeseket is, a rendezés tele van vizuális poénnal, a színészek pedig szerencsésen villantják meg ismeretlen vonásaikat is – a mindig bájos Páder Petra bohókás  szerencsétlenkedése például felejthetetlen.

És a komolyabb műfajban?

SZ.T.A. Mindenképpen érdemes kiemelni Salamon Suba László úttörő rendezését, a Makbettet, Ionesco abszurd fekete komédiáját, cinikusan kisszerű gyilkosaival és ürességükben is félelmetes uralkodóival – a nézőt röhögés közben leli ki a hideg. Érdemes lenne ezt az áthallásosan brutális (és sajnos mindig aktuális) darabot minél több helyen előadni. Örvendetes, hogy készült belőle beavató színházi előadás is – a Budaörsi Játékszín valóban „színház a szomszédban”, a legjobb lehetőség a környék iskolásainak, hogy betekinthessenek a kulisszatitkokba, és nézőkké vagy éppen színjátszókká nőjék ki később magukat.

Máshová is dolgozol?

SZ.T. A. Lázár Zsigmond zeneszerzővel pályáztunk a Madách musical-pályázatára a Kirké című szövegkönyvemmel, be is kerültünk a legutolsó körben. Akkor régi kedves barátnőm, Harangi Mária rendezte a rövidített változatot, később Novák Eszter is megrendezte az osztályával a pécsi Nyílt Fórum felolvasószínházban. Felhőt (vagyis Felhőfi-Kiss Lászlót, a Budaörsön is jól ismert színész-rendezőt – szerk.) Schermann Márta megrendítően szép előadásában, az Életosztásban láttam viszont színészként; én dalszövegeket, hajléktalan-balladákat írtam a hajléktalan szereplőkkel közösen készült előadáshoz, mely a nyolcadik kerületi Teleki téri piacon valósult meg.

Ezek szerint felnőtt darabokat is tervezel?

Nagyon jó lenne, de egyelőre leginkább gyakorolok, legutóbb például a békéscsabai drámaíró-versenyen. Úgy látszik, más-más műfajokban másképpen működöm: ami a költészetet illeti, először felnőtt-versesköteteket írtam, csak a hetedik kötetem gyerekkönyv; drámában viszont a gyerekdarabokkal kezdtem. (Már gyerekkoromban írtam-rendeztem darabokat az osztályomnak.) Ahhoz viszont, hogy olyat írhassak, amivel magam is meg lennék elégedve, többet kellene színházba járnom.

Hogy látod a színházak helyzetét?

SZ.T.A. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a szórakoztatás és a lélekedzés között, és a szórakoztatáson belül is rengeteg szint van a gagyitól a felejthetetlenig. Én szeretem, ha szórakoztatnak, egy profi komédia sokszor jobb, mint egy nyögvenyelősen letudott dráma. (Shakespeare-t is hagytam már ott a szünetben, pedig – vagy épp azért, mert – egyébként nagyon szeretem.) A kisebb színházaknak, úgy látom, nehéz elérniük azt a célközönséget, akiknek a legnagyobb szükségük volna a színházi ki- és bekapcsolódásra: a középkorú, kisgyerekes családokat. A gyerekdarabok még mennek, de a fiatal szülők már ritkán jutnak el a színházba, mert ahhoz általában gyerekvigyázót kellene fogadniuk, vagy egyszerűen túl fáradtak már egy esti programhoz. Én is láttam már tökéletes előadást viszonylag kis közönséggel, pedig telt házat érdemelt volna. Talán segítene a dolgon a hétvégi előadásokhoz rendelt játszóház – de azért rajtunk, nézőkön is múlik, hogy rászánjuk-e az időt, szervezést, energiát és pénzt arra, hogy valami igazán jót lássunk.

-li-